Konstantinápoly eleste – 1453

rufus,

„Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak néki…”
(Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly, 1794)

Bevezető

A bevehetetlennek tartott Konstantinápoly második, döntő oszmán török sikerrel végződő ostroma a bizánci-oszmán háború (1265–1453) lezárása volt, mely a mintegy 1100 éves Bizánci Birodalom végső bukásához és megszűnéséhez vezetett. Az 1422-es, sikertelen ostrom után 1453. április 2. – május 29. között feszült egymásnak Bizánc és a török.

A küzdelem II. Mehmed szultán vezetésével 80.000-200.000 ostromló illetve 126 török hajó és mintegy 7000 védő és 26 hajó között zajlott. A török közeli erődök bevételével nehezítette végül lehetetlenné a város megtartását, a korábbi, várost védő erősségekből is ágyúzva a falakat. A harcok végére az utolsó bizánci császár, XI. Konstantin is halálát lelte a védők másik vezetőjével, Giovanni Giustiniani genovai kapitánnyal és mintegy 4000 védővel együtt.

Sajnos a csapás ahhoz kevésnek bizonyult, hogy egyesítse a keresztény hadakat. A város Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosává vált és jelentősen megkönnyítette a törökök európai manővereit, melyek hamarosan Közép-Európa megkerülhetetlen erejévé tették őket.

Előzmények

A bizánci-oszmán háború (1265-1453)

A bizánci-oszmán háború (1265-1453) nem sokkal azután tört ki, hogy a bizánci görögök visszafoglalták Konstantinápolyt a keresztesektől. Az 1204 óta a Latin Birodalomhoz tartozó várost 1261-ben foglalta vissza a Niceai (Nikaiai) Birodalom.

A hosszú háború egyre újabb döntő oszmán győzelmeket hozott, így Bizánc közel-keleti fennhatósága egyre csökkent. Bizáncban 1341-ben polgárháború tört ki, melyben a szembenálló felek mindkét oldalon török zsoldosokat is bevetettek, akik így szinte teljesen kifoszthatták Macedóniát, mire 1356-ra elcsitultak a belső ellentétek.

Gallipoli, 1354

1354-ben jókora földrengés rázta meg a pestis sújtotta Gallipolit. A szinte teljesen elnéptelenedett várost azonnal megostromolták és bevették a törökök – a császári trónért folytatott bizánci polgárháború nem tette lehetővé a görög beavatkozást.

Gallipoli bevételével a törökök Európába jutottak szárazföldön is, uralmat nyerve az Európa egyik természetes határát jelentő Dardanellák felett (melyet még az első világháborúban is kulcsfontosságú volt tartaniuk).

A balkáni államok meghódítása, Bizánc megtörése

Lélegzetvételnyi szünet után gyorsan előretörve 1361-ben a törökök elfoglalták Dimetoka (Dimotika, Didymoteichon) városát, mely a birodalom átmeneti központjává vált a szomszédos Edirne (Odrin, Adrianápoly) 1365-ös elfoglalásáig, mely egészen 1453-ig maradt a birodalom székvárosa. Elfoglalva a két nagyvárost I. Mehmed szultán vazallusaira bízta Bizánc területeinek elhódítását, amely feladatukat azok kiválóan el is látták. A görög birodalom kelet-ruméliai, tráciai és kelet-macedóniai birtokai sorra vesznek el vele szemben.

1383-ban Szófia elfoglalásával Bulgáriában is megveti a lábát az oszmán uralom. A török seregek 1395-re Nikápolyig nyomultak előre, közben Szerbiában Üszküböt foglalja el, újabb és újabb területeket csatolva el a balkáni országokból, amelyek időről időre fellázadnak ugyan az oszmán megszállás ellen, ezek mégsem hoznak komolyabb eredményt.

Hiába aratott teljes győzelmet az Ázsiából betörő tatár Timur Lenk Bajezid szultán és seregei felett Ankara mellett 1402-ben, a vezér 1405-ös halála azonnal fordított az álláson, s a tatárok hamarosan az oszmán hadsereg szerves részévé váltak.

Miután biztosították a hátukat a balkánon, az oszmánok nekiláttak véglegesen elpusztítani a Konstantinápolyból és európai környezetéből álló Bizáncot.

Konstantinápoly első ostroma, 1422

II. Mehmed szultánná válásával 1422-ben betört Bizánc megmaradt területére és ostrom alá vette Konstantinápolyt, hogy megbüntesse II. Mánuel császárt, amiért beavatkozott az oszmán örökösödési harcokba. A politikai okok mellett egyértelmű harcászati és morális jelentősége volt a város kiválasztásának, hiszen Bizánc az Oszmán Birodalom két része közé ékelődve veszélyt jelentett a belpolitikailag sem tökéletesen egységes törökökre nézve, ráadásul a kereszténység utolsó védbástyájának tartották.

A város védelmét a visszavonult II. Mánuel császár mellett fia, VIII. (Palaiologosz) János vezette. A két sereg nagyjából egyenlő feltételek mellett, hasonló technológiai adottságokkal mérkőzött meg egymással, s bár az ostrom sikertelennek bizonyult, a törökök megszerezték első saját ágyúikat a harcok során. A város falait jelentősen megrongálták, melyeket azonban kijavítottak az 1453-as ostromra.

Ennél többre azonban nem tellett a bizánci kincstárnak, így a védelem fejlesztésére már nem maradt forrásuk, miközben a törökök újabb és újabb sarcokkal, hódításokkal egyre növelték erejüket.

Az 1422-es ostrom után II. Pius pápa kijelentette, hogy a kereszténységnek adomány minden ágyú, amelyet az európai nemzetek uralkodói Konstantinápolynak küldenek. Ez volt mindaz a fejlesztés, amellyel a főváros több lett 1453-as, végzetes ostroma előtt.

Az oszmán hadsereg

Mielőtt elkezdünk foglalkozni a két szembenálló fél konkrét csapataival és előkészületeivel, érdemes megvizsgálnunk az oszmán hadsereget, mivel korában egyedülálló volt Európában mind erejét, mint kialakítását tekintve, melynek hatékonyságát mi sem igazolja jobban mint I. és II. Mehmed illetve később Nagy Szulejmán szultán gyors és hihetetlen eredményei.

Állam és hadsereg

Az európai államok főurai polgári és katonai funkciókat is elláttak – ehhez képest azonban az oszmánoknál valósággal egyesült a kettő, sőt, a sorrend is felcserélődött. A törökök államszervezetében elsődleges fontosságú a hadsereg fenntartása, a hódítások támogatása, a legnagyobb katonai hatásfok elérése volt, minden más csak ez után következett. Az állami vezetők háború idején magas katonai tisztséget töltöttek be, a magasabb katonai parancsnokok pedig működési területüknek kormányzói is voltak.

Állami és katonai tisztviselők

Az európai államokban a török hódítás vonatkozó korszakában jellemzően feudalizmus volt az uralkodó társadalmi rendszer, melynek rendi szervezete lehetővé tette az uralkodóval szembeni ellenállást és a vitát.

Az oszmánok tisztviselői érdemeik szerint választott nem oszmán származású szolgák voltak ahelyett, hogy a helyi nemességből származtak volna. Így szakértelmük is magasabb fokú lehetett, ráadásul életük és vagyonuk a szultántól függött, mely nem tett lehetővé semmiféle ellenállást – a központi parancsokat gondolkodás nélkül végrehajtották, vakon engedelmeskedtek.

Fenntartás

Az oszmán hadsereget kitűnő igazgatási apparátus segítette, mely mindazt a szükséges embert, pénzt és anyagot gyorsan és pontosan a sereg rendelkezésére bocsátotta, mely szükséges a kívánt eredmények eléréséhez. Ezt részben a fentebb már leírtak tették lehetővé, másrészt pedig az, hogy a hivatalnokokat egységesen nevelték és képezték, nagy gondot fordítva az egységes gondolkodás kialakítására.

A hadseregre áldozott erőforrásokat szemléltetve Földi Pál a következőt írja: „…az 1571-ben vívott és 200 hajó elvesztésével végződő lepantói csatát követő évben újra 250 hajó cirkált török lobogó alatt.”

Vallási fanatizmus

Az iszlám ideológia, amelyet Mohamed tanításainak megfelelően a keresztények elleni küzdelem támogatására használtak fel, fanatikus harcosokat adott a hadseregnek. A túlvilági dicsőség és örök élet reménye méltó csatában szenvedett halálért cserébe sokkal vonzóbb volt, mint az európai keresztény vezetők harci áldása, amely hasonlókat ígért, de nem ívódott neveltetése révén, kulturális öröksége révén az európai ember vérébe.

A hadsereg felépítése

Az oszmán hadsereget alapvetően két részre oszthatjuk. Magját egy állandó zsoldos sereg, a janicsárok és a szpáhik képezték, melyeket közös iskolában, éveken át képeztek közösen, egyforma erősségűre. Válogatott elit csapatok voltak, melyek fenntartására békeidőben ugyanúgy áldozott a porta és a szultán, mint háború idején. Az oszmán sereg másik része a hűbéres területek seregeiből állott, melyek általában messze elmaradtak harcértékükben a porta szpáhijaitól vagy a janicsároktól.

Európa seregei eközben békeidőben leginkább azért léteztek, hogy kijelöljék egy későbbi had kereteit – majd ezeket a kereteket háború idején toborzással feltöltötték, jellemzően rosszul kiképzett söpredékkel.

A birodalom elhelyezkedéséből következett, hogy a legtöbb háború szárazföldi és vízi hadmozdulatokat is magában foglalt, így a legtöbb hódítóterv a flotta és a sereg összehangolt támadásán múlott.

Ez után a kisebb kitérő után térjünk vissza Konstantinápoly ostromára, ahol láthatjuk a fenti hadigépzetet működés közben.

Előkészületek

A közelgő ostromra már korábban lehetett számítani, a két résztvevő fél mégis teljesen eltérő hatásfokkal, lendülettel látott neki állásai megerősítésének.

Az 1422-es ostrom ráébresztette az európaiakat a török veszedelem valódi hatásfokára, hiszen akkor alig sikerült megvédeni a várat. 1439-ben VIII. János császár és IV. Eugéniusz pápa Firenzében megfogalmazta közös kiáltványát, az Egységbullát, mely megalapozni szándékozott egy későbbi komoly támogatást Konstantinápoly törökellenes harcához. A császárvárosban azonban komoly propaganda folyt a keresztes háborúk óta fennálló latin-gyűlölet jegyében a bulla ellen, mely megosztotta a bizánci egyházat is, végül teljesen ellehetetlenítve a bulla célkitűzéseit.

II. Mehmed 1451-ben követte apját, II. Murád szultánt a hatalomban. Ekkor másodjára került ebbe a pozícióba, elsőként még 12 évesen, 1444-ben. A legtöbben úgy gondolták, hogy gyenge kezű uralkodó lesz, aki alig tudja majd megtartani – ha meg tudja egyáltalán – felmenői gyors és meglepően kiterjedt szerzeményeit. Ezt támasztották alá az udvarába küldött követekkel való barátságos szavai is, azonban már 1452-ben komoly építkezésbe és flottafejlesztésbe kezdett. Megerősítette a Boszporusz ázsiai oldalán álló Anadolu Hiszár várat és vele szemben újjáépítette a Rumeli Hiszár várat, mellyel teljesen ellenőrzése alá vonhatta a Boszporusz Itália és Bizánc közötti szakaszát. A szultán a Rumeli Hiszár Fekete Tornyára még két szintet vonatott és ott három nehézágyút helyezett el, mellyel szétlőhette a vámot megfizetni nem kívánó hajókat.

Konstantin császár, látva az előkészületeket segítséget kért V. Miklós pápától, amelynek érdekében elfogadtatta az Egységbullát – a pápa azonban közel sem tudott akkora segítséget nyújtani, mint amekkorát Konstantinápoly igényelt volna. Spanyolország a reconquistával, Anglia és Franciaország a százéves háború, Magyarország és Lengyelország a várnai vereség (1444) kiheverésével volt elfoglalva, így Miklós hívó szavára leginkább az itáliai kereskedőhercegségek reagáltak. Velence, amelynek flottája a legnagyobb segítséget nyújthatta volna a városnak, politikai viták miatt késve futott ki és nem ért oda időben.

A szultán szárazföldi csapatai a Theodosiusi Falak közelében április 2.-án tábort vertek. A sereg jelentős részét az Aranyszarv-öböltől délre helyezték el. A feudális egységeket a fal teljes hosszában kiterítették a szárazföldön. A védők, mivel kevés emberük volt a teljes falszakasz felügyeletére, a Mezoteikhion (a szárazföldi fal középső, alacsonyabb szakasza) védelmére összpontosítottak, mivel ezt tartották a leggyengébb falszakasznak.

Szembenálló felek és erők

Védők

A város legfontosabb védelmezője a több mint20 kmhosszú hármas falrendszer volt, mely minden oldalról védte a várost és valószínűleg az addigi történelem legerősebb védelmi rendszerének számított.

A város 50000 lakosát 5000 bizánci és 2000 genovai zsoldos védelmezte. A bizánciakat a császár koordinálta, a tengeri falnál illetve az aknázással szemben Loukas Notaras nagyherceg vezetette kiemelkedő hatékonysággal. A zsoldosok élén Giovanni Giustiniani kapitány állt.

Az Aranyszarv öbölben 26 hajó segítette az ellenállást, melyek közül 10 volt Bizánc tulajdonában, de a legtöbb kiválóan fel volt fegyverezve. Egy torkolatzárral, mely máig megtekinthető Isztambulban kívánták hajóik mellett megakadályozni, hogy a törökök betörjenek az öbölbe.

Korábban már említettem, hogy a város ágyúi 1422 óta nem fejlődtek, csak európai adományokból. A császárnak ágyúit ajánló magyar Urbán (Orbán) ágyúöntő mester kevesellte a császár által javasolt összeget és a szultánhoz fordult ajánlatával.

Ostromlók

A törökök létszámáról nincsenek pontos adataink, csak a kor krónikásai, akik 80000-150000 főről beszélnek, melyből az előbbi tűnik reális becslésnek. Ebbe a sereg magját alkotó lovasság és mintegy 5-10000 janicsár is beletartozik.

Már korábban szóltam a nagyarányú flottafejlesztésről, melynek eredményeképpen a város alá 100-200 hajó vonult, melyből elsősorban az ostromhoz modern becslések szerint mintegy 31 galleon (kisebb és nagyobb egyaránt) járult hozzá.

A korábban említett Urbán mester a szultán szolgálatában mintegy 100 ágyúra dagasztotta Mohmed ostromarzenálját, melyek között néhány igen nagy is akadt, mint például a Basilika, amelyet 60 ökör és 400 ember vonszolt az ostrom helyszínére és külön mérnöki gonddal megtervezett felépítményt igényelt, hogy hatalmas visszarúgása csillapodjon.

Ostrom

Ágyúzás és kiegészítő hadműveletek (április 5.–18.)

Április 5-én a szultán és a védelmére rendelt seregek megérkeztek a fal alá, a védők elhelyezkedtek a számukra rendelt részeken. Az ostrom még aznap megkezdődött, holott az ágyúk jelentős része még meg sem érkezett.

A támadást a védők számításainak megfelelően elsősorban a Mezoteikhion  és az egyetlen fallal védett Blakhernai-negyed ellen intézték, mely utóbbit Giustinianinak és zsoldosainak kellett védenie. Az ostromlók az ágyútűz védelmében megkísérelték feltölteni a védőárkot és megkezdték az aknázást. Két nap alatt, április 7-ére sikerült lerombolni a Blakhernai-fal egyik szakaszát, ám ezt az éjszaka során a védők újraépítették.

A szultán szárazföldi seregeinek egy részét a közelben lévő két kisebb vár ellen indította, amelyek néhány óráig illetve két napig bírták a török szorításában. A flotta Baltoghlu admirális vezetésével közben bevette a Márvány -tengeren lévő Herceg-szigeteket.

A teljes ágyúarzenál április 12-én került a helyére és ezentúl hat hétig szünet nélkül folyt. „A török tüzérséget ütegekbe szervezték, melyek közül kilencben egyenként négy kisebb ágyú volt, ötben pedig a közepes méretű lövegek, amelyek alkalmasak voltak folyamatos, gyors tüzelésre” – írja Kauffman és Kauffman. A korábban már említett Basilika annyira lassú volt, hogy a hatalmas károk, amelyeket okozott, két lövése között kijavíthatóak voltak, mely jelentősen rontotta harci értékét. A lerombolt falakat a védők éjszakánként földtöltésekkel és cölöpgátakkal egészítették ki, betömték a réseket.

Az ágyúzás közben Baltoghlu admirális feladata az öbölbe való betörés lett volna, amelyet a torkolatzár miatt nem tudott megtenni – a törökök ezért partra húzták a flotta mintegy felét. A hajókat az Aranyszarv-öbölbe akarták vontatni, hogy az 1204-es keresztes ostromhoz hasonlóan így törjék át az öböl felőli védőfalat.

Szárazföldi hadműveletek: falrohamok, aknázás (április 18. – május 23.)

Az első komolyabb rohamot április 18.-án intézték a leromlott Mezoteikhion ellen a szultán janicsárai. Az előző éjjel a török ostromlók megpróbálták törmelékkel feltölteni a várárkot, ám a védők kitörtek a várból és eltakarították a töltést. A falrohamot létrákkal és fáklyákkal felszerelkezett gyalogosok intézték, hogy felgyújtsák a fából tákolt rögtönzött védműveket. Négyórás küzdelemben szorították vissza őket a bizánci védők, mire ismét tűz alá vették a kérdéses falszakaszt.

Érdemes megfigyelni, hogy ütegekbe szerelt, folytonos ágyúzással sem sikerült egyetlen bizánci falszakaszt sem tartósan szétlőni, amely jól mutatja a kor tüzérségének tapasztalatlanságát és a technika kiforratlanságát. Április 21-én a külső fal egy szakasza egy toronnyal együtt leomlott, de még az éjjel felépítettek a törmelékből egy falat, amely lehetetlenné tetté a könnyű bevonulást a városba.

A következő nagyobb falroham május 7-én, hosszas ágyúzás után kezdődött, amikor a korábban lerontott falszakasz meggyengült cölöpgátjainak feszültek az ostromlók. Háromórás harcban szorították őket vissza. Csakúgy sikertelennek bizonyult a május 8.-i támadás a hármas fal és a Blakhernai falának találkozása ellen is.

Az ezt követő ágyútűz inkább azzal a céllal szólt, hogy az élelmiszer hiányát egyre jobban tapasztaló védőket lekössék, mialatt május 16-án egy jókora ostromtornyot építettek és feltöltötték a várárkot. A töltésbe azonban a védők közreműködésével lőporos hordó is került, így a megfelelő pillanatban az egész feltöltés a levegőbe repült, szétrombolva a tornyot és a töltést is.

A szultán közben egyre nagyobb ütemben erőltette az aknázást, melyet főként szerbek ástak Zaganos pasa parancsnoklása alatt. A védők a korábban már említett Loukas Notaras vezetésével május 16.-án megtalálták az első aknát, majd sorban egyre többet és többet egy német (vagy skót) mérnök, Johannes Grant segítségével. A május 21-én, 23-án és 25-én indított aknázások mind sikertelennek bizonyultak. Ez úgy lehetett lehetséges, hogy május 23-án elfogtak két török tisztet, akik elárulták az összes akna helyét és útvonalát, így a bizánciak eleve tudták, hogy hol keressék őket.

Notaras nagyherceg csapatai megtalálták az aknákat és kemény küzdelemben kiűzték onnan a törököket, majd a várárok vizével elárasztották az alagutakat, hogy használhatatlanná tegyék őket.

A szultán a sikertelen aknázási kísérletek után felhívást intézett a védőkhöz, melynek értelmében felhagy a város ostromával, ha azt átadják neki. Ezt a császár és csapatai természetesen elutasították, mire Mehmed rendkívüli haditanácsot hívott össze május 26-án.

Vízi hadműveletek: áttörés az Aranyszarv-öbölbe (április 18. – május 23.)

A torkolatzár miatt cselekvésképtelen török hajók a távolból lőtték az öbölben cirkáló néhány hajót, melyek egyelőre kitartottak. Április 20-án egy négy hajóból álló keresztény flotta átverekedte magát a törökökön és csatlakozott a védőkhöz, mely, az április 18-i falroham kudarca mellett jelentősen növelte a védők morálját.

Mehmed elrendelte, hogy Galatán, az Aranyszarv-öböl északi partján fekvő városrészen át építsenek egy zsírozott farönkökből készült utat, amelyen a török hajók át tudnak csúszni a torkolatzáron a szárazföldön. Ezt csapatai április 22-én végrehajtották. Mivel az ételszállítmány jelentős része a Genovához tartozó Perán keresztül történt az öblön át, kritikus fontosságú volt a flotta megverése.

Április 28-án éjszaka a védők gyújtóhajókkal próbálták megsemmisíteni a török flottát, de az oszmánokat értesítették a támadásról, így azok komoly veszteségeket okoztak a gyanútlan ellenfelekre számító védőknek.

Az Aranyszarvban szenvedett veszteségek miatt a császár Loukas Notaras embereit átmenetileg az öblöt védő falakhoz csoportosította át – ők majd az aknázás elhárítására térnek vissza a Theodosiusi Falakra.

Összehangolt tengeri és szárazföldi támadás (május 26. – 29.)

A haditanácsban Mehmed kijelentette, hogy ideje befejezni az ostromot. Seregének hatalmas számbeli fölényével tervezte bevenni a várost. Megkezdődtek a végső támadás előkészületei.

Május 26-án a tüzérség közelebb vonszolta az ágyúkat és földet és köveket halmozott fel az árok feltöltésére. Másnap éjszaka elkezdték az árok feltöltését. A hónap 28. napját a pihenésnek adták, az ágyúk is szüneteltek. Konstantin császár és a védők a Hagia Szófia székesegyházban pompás szertartáson vettek részt.

Alig múlt el éjfél, megkezdődött a támadás egy létrás roham képében a Mezoteikhion ellen, melyben a kiegészítő seregtestek vettek részt, akiknek egyetlen feladatuk az volt, hogy annyi védőt öljenek meg, amennyit lehet, hiszen igen rosszul képzett, rosszul felszerelt egységek voltak. Eközben több falszakaszon elterelő támadásokat vezényeltek, hogy tovább osszák a védők seregeit. Az Aranyszarv partját a flotta vette ostrom alá.

A kiegészítők megfutásával párhuzamosan a Basilika nyitotta résen át anatóliai csapatok folytatták a támadást a Blakhernai ellen, de Giustiniani emberei hamar kikergették őket a falak mögül, miközben a tengeri támadás ereje is megcsappant. Az anatóliaiak kiűzésébe belefáradt, öt órája harcoló védők ellen ekkor a sereg legkiválóbban képzett katonái, janicsárok indultak harcba.

A küzdelemben, hogy támogassák a császár erőit, a Blakhernai közelében egy kisebb védősereg kicsapott a beözönlő törökökre, majd visszavonult, maga után nyitva hagyva egy kaput – ezen néhány ostromló máris bejutott a városba, mely pánikot keltett a védők között. Kicsit odébb Giustiniani komoly sebet szenvedett, mire a zsoldosai visszavonultak, hogy biztonságba mentsék vezérüket.

A szultán eközben több falszakaszon elrendelte a janicsár-rohamot, amely elsöpörte a Mezoteikhion mentén védekező védőket. A legenda szerint Konstantin császár az utcákon, harcban esett el a katonái körében, de erre nem találtak bizonyítékot.

Ha visszagondolunk, korábban említettem, hogy a bizánci sereg arra volt csak elegendő, hogy a háromból egy falszakaszt védelmezzen keményen, ez pedig a Mezoteikhion volt – így tehát a várost elözönlő janicsárok a belső falat már könnyedén, szinte harc nélkül bevették.

A város elfoglalása után (május 29. – június 1.)

A várost elözönlő török csapatok azonnal megkezdték a város kifosztását, a szobrok megrongálását. Keresztény krónikások szerint kegyetlenkedtek, ártatlanokat öltek, épületeket gyújtottak fel és erőszakoskodtak.

Mehmed szultán minden fontosabb és szebb épület elé kiváló őrséget szervezett, hiszen már akkor Konstantinápollyal tervezett mint az Oszmán Birodalom központja, amely célra egy romváros nem felelt volna meg.

A harmadik napon aztán megálljt parancsolt a pusztításnak és kegyetlenkedésnek és kijelentette, hogy mindazok, akik visszatérnek otthonaikba bántatlanul élhetnek tovább biztonságban, mintha semmi nem történt volna. A rengeteg lemészárolt civil és rabszolgasorba kényszerített szerencsétlen sorsán ez persze nem sokat változtatott.

Értékelés és következmények

Az ostrom krónikájának tanulsága elsősorban az, hogy a Konstantinápoly védműveinek korszerűtlenségéről beszélő krónikások erősen túloznak, amikor erre fogják a város elestét. Mint korábban olvasható, a falakat mindig újra tudták építeni, az ágyúk pedig nem voltak elég erősek ahhoz, hogy áttörjék az ágyúzás ellen valamelyest már átépített, alacsony védőfallal is kiegészített falakat. A város vesztét sokkal inkább az élelmiszer hiánya és a védők alacsony száma okozta, amelyen a hősies védelem sem tudott fordítani és változtatni.

A város elfoglalásával az Oszmán Birodalom végérvényesen Európai hatalommá vált. Bizánc megszüntetésével megszűnt az ország kettéosztottsága is, jól védhető fővárosként pedig kiváló védelmet nyújthatott a hatalmas hivatali apparátusnak, ami a mindennél nagyobb sereg mozgatásához elengedhetetlen volt.

A kereszténység hatalmas arculcsapásként élte meg a város elestét, a pápának mégsem volt elegendő ereje összefogni a csapatokat, így a törökök Nándorfehérvárig mindenféle komolyabb ellenállás nélkül eljuthattak, s később is csak Mátyás lesz az, aki képes feltartóztatni őket a szerb és bolgár területeken.

Felhasznált irodalom

  1. Fletcher, Richard A.: The Cross and the Crescent. Penguin Group, 2005
  2. Földi Pál: Kis hadtörténet: a világtörténelem nagy csatái: kezdetektől a XVIII. századig. Budapest, Laude, 1998
  3. Grant, R. G.: Csaták: a fegyveres küzdelem 5000 éves története. Budapest, Ikar, 2006
  4. Kaufmann, J. E. és Kauffman, H. W. : Középkori várak. Szeged, Szukits, 2004.
  5. Nicolle, David: Constantinople 1453- The end of Byzantium. Osprey Publishing, 2000
  6. Runciman, Steven: The Fall of Constantinople, 1453. London, Cambridge University Press, 1969.
  7. A Wikipedia: The Free Encyclopedia angol nyelvű cikkeinek alábbi darabjai:

Felhasznált képek

  1. http://www.historyonmaps.com/BWSamples/big/Constantinople.jpg

(Fekete Márton)

Közzétéve: rufus

Hozzászólás